Megjött a tavasz!

Hétvégén tavasz volt egy kicsikét. Aztán újra havazott ma, de itt van egy szombati fotó.

Meg a hozzá illő vers, természetesen.

Március - Áprily Lajos

A nap tüze, látod,
a fürge diákot
a hegyre kicsalta: a csúcsra kiállt.
Csengve, nevetve
kibuggyan a kedve
s egy ős evoét a fénybe kiált.

Régi, kiszáradt
tó vize árad,
néma kutakban a víz kibuzog.
Zeng a picinyke
szénfejü cinke
víg dithyrambusa: dactilusok.

Selymit a barka
már kitakarta,
sárga virágját bontja a som.
Fut, fut az áram
a déli sugárban
s hökken a hó a hideg havason.

Barna patakja
napra kacagva
a lomha Marosba csengve siet.
Zeng a csatorna,
zeng a hegy orma,
s zeng - ugye zeng, ugye zeng a szived?

Mai vers

Jössz, ifju zöld... - Áprily Lajos

Jössz, ifju zöld,

hogy öreg szemem újra üdvözöld.



Duzzadsz, patak,

hogy - völgy zenéje - hallgathassalak.



Jössz, langyos est,

hogy fáradt testem ágyamhoz vezesd.



Jössz, régi gond,

hogy únt litániád fülembe zsongd.



Jössz, éber éj,

hogy rég elmúlt kedvesekről beszélj,



kiket a zöld

sírjaikon sarjadva üdvözölt.

Apróságok

ezeket még tavaly készítettem. Jólesett.

Előszó

Úgy gondoltam, hogy vannak dolgok, amik nem illenek bele a főzős naplóba. Ezért született meg az újabb blog. Mert időnként papírra kell vetni ami van. És úgy gondolom, az időpont is alkalmas erre: új tavasz - új blog. Ma van az első márciusi nap, amikor süt a nap, és tényleg tavaszias a hangulat.

Gondolatok lesznek itt, képek, versek - nagyrészt kedvenc költőmtől, Áprily Lajostól. Évszakokról, növényekről, természetről. Utazásokról, helyekről. És lehet, útközben jut eszembe más is.

És akkor indító bejegyzésnek íme:

Mennék eléd - Áprily Lajos

Mennék eléd, mert itt vagy már közel.
A déli oldalon leselkedel.
Gyökerek hallják könnyű léptedet,
átküldesz egy-egy halk leheletet,
mely szűzies még és illattalan,
de sejtető, jó langyossága van.
Csak arcom érzi még, nem sejti más,
varázs van benne, keltető varázs.
Ahol jársz, néma éberség fogad,
keresed a rügyes sombokrokat,
hogy langyosságoddal rájuk lehelj
s kipattanjon a sárga kis kehely.
Feljössz az élre, melyet hó erez,
íj válladon, a hátadon tegez,
benne az arany nyílakat hozod,
melyekkel a telet megnyilazod.
Mennék eléd, s mint fényváró anyám,
még utoljára elkiáltanám
nevedet, melyből napfény sugaraz:
Tavasz, tavasz! Tavasz, tavasz, tavasz!