Első találkozásom a kasmírral virtuálisan zajlott le, ezelőtt pár évvel egy sitcom-sorozatot nézése közben. Egy kapcsolat bukott el benne egy leárazott kasmír pulóver odaajándékozása nyomán. Még ma is a fülemben hallom a fura hangsúllyal kimondott "It's cashmere, it's cashmere" mondatokat és mindig elmosolyodok rajta. A kasmírt már akkor mint értékes, drága anyagot ismertem meg.
Aztán telt az idő, és nem foglalkoztam kézimunkával, kötéssel, a kasmírról tudtam, hogy mi, de nem kerültünk egymással közelebbi kapcsolatba.
Aztán amikor újrakezdtem a kötést tavaly, előbb tiszta gyapjúval próbálkoztam, aztán az igen vékony gyapjúkeverék csipkefonalakkal, és kötősökkel ismerkedtem (virtuálisan),
egyikőjük mondta, hogy ő bontott kasmírt használ. Mondjuk, ezt a bontást gyakoroltam én már régebb is, de soha nem voltam ennyire válogatós.
Azóta viszont rohamozom a turikat és vadászom a kasmírt.
Miután igen ritka esetben túldivatosak, túlcicomázottak a kasmír pulcsik, általában a végkiárusításra maradnak, és olcsón meg tudom venni őket.
Igy tettem szert az utolsó sálam alapanyagára is. A kezdet kezdetén egy rózsaszín, semmi extra pulcsinak tűnt. Leárazott termék volt.
Szétbontottam, és semmi kezelés nélkül elkezdtem a bontott anyagból kötni a sálat. Olyan girbegurba fonalból, amilyen bontás után lenni szokott.
Kötés közben eléggé bizonytalan voltam, megvallom, hogy ki fog-e egyenesedni a szál, de azt mondtam, olyan lesz, amilyen lesz, megkötöm, és úgyis el fogom hordani.
Ehhez képest nagyot csalódtam. Kellemesen. Mosás után ugyanis úgy néz ki a sál, mintha új anyagból készült volna, nem lehet megmondani róla, hogy bontott fonal.
Szép az esése, mert valamivel nagyobb a súlya, mint a gyapjúnak, ezért jobban lehúzza magát.
Meleg.
A színe talán megmarad. Nem az a vadító rózsaszín, és így megkötve szerintem teljesen oké, hordható. Igazi nőies darab lett.
